A varázsló nem tehetett mást. Meg kellett mentenie a falut.

Volt egy kislány, akit nagyon fiús külsővel áldott meg a sors. Emiatt nem talált évek hosszú során át párt magának. Magányában a könyvekbe menekült és sok sok mesél olvasott. A kedvencei azok a mesék voltak, ahol a főhős a végén mindig jól jár és az élete szerencsésre fordul. Eltöprengett, vajon mi van, ha a mese, nem mese? Ha a valóságból íródtak ezek a történetek, csak senki nem meri kipróbálni? Elhatározta, hogy ellátogat a falu szélén fekvő mocsárhoz. Ott nagyon sok a béka. Csak akad egy, aki tényleg herceg!- gondolta magában.

 

Minden nap lement ebéd után a nagy nádas mellé a tavirózsák tövébe és végigsmárolta az összes békát. Hetek teltek el eredménytelenül, de ő nem adta fel. Késő este ért csak haza, a kihűlt tányérokról eszegetett a maradékokból és a szülei pékségének kemencéje mellől el-elcsent kisebb pékárukat is. Mindig végigtapogatta őket, szerette a legforróbbat kivenni. Mindeközben felütötte fejét egy új, rejtélyes vírus a közösségben. Kisebb fejfájással kezdődtek a tünetek, majd heveny náthává fajult a dolog. Csak ömlött, folyt a takony mindenkiből. Olyan szinten voltak erősek a tünetek, hogy már senki sem vette a fáradtságot orrfújásra. Hagyták szabad úton távozni, mint a Nílust. Egyre gyengébb, egyre kiszolgáltatottabbá vált a falu népe, már az önellátásra is képtelenek voltak.

 

A főpolgármester és a varázsló együtt kerekedtek fel, hogy megfejtsék a rejtélyt. Így jutottak el a mocsárhoz, ahol megpillantották a lányt a békákkal. Fájt érte a szívük, de sajnos nem tehettek mást. A varázsló elmormolt egy igét, egy főnevet és egy melléknevet, majd kővé változtatta őket. A falu 3 hét alatt felgyógyult a betegségből, hiszen a békenyálból kivont szérum segített az ellenanyag megalkotásában.

A szobor azóta is a falu szélén áll, a mocsárnál. Azóta mondják az emberek a gyerekekre: -Kis taknyos!